Egész életünk olyan mint egy végtelen lépcsősor...hol fent hol lent de mindig haladunk valamerre....és mikor azt hisszük már nincs lejjebb, mégis van..viszont fordítva is igaz, soha nem tudhatjuk mikor ki áll mellettünk korlátként, akibe kapaszkodhatunk, vagy ki van egy vagy pár lépcsővel felettünk…

...ez lehet h csak a naivitásom miatt van emiatt kaptam már hideget és meleget is...de miért miért nem tudjuk elfogadni és tolerálni azt ha valaki máshogy gondolkodik mint az átlag!! Ezek az emberek (velem együtt),  ha nem változtatnak, semmi másra nem számíthatnak csak arra h mindenhol…

  Gyermekkoromban mikor megkérdezték mi szeretnék lenni mindig azt mondtam FELNŐTT, szerettem volna önállóan eldönteni mikor mit veszek fel mit eszek...épp kivel játszok....Milyen egyszerűnek tűnt akkor minden...a véget nem érő napok, mikor a legnagyobb probléma maximum annyi volt, hogy valaki…

Mindíg van egy pont, egy érzés egy helyzet ...  Mikor először rájössz:  hogy nem minden olyan mint ahogy kis korodban megálmodtad.Hogy a buborékodból kiszabadulva túl közel van a föld és hiába szeretnél 20 cm rel felette lebegni soha nem juthasz vissza, hiszen egyszer láttad soha nem…